Kezdőlap Rólam
Anyalánc
Lejegyezve: 2015.04.02



Hús-vér anyaság. Jól ismerem. Húsz éve, hogy először találkoztunk egy szülőszobán, ahol a fájdalom és az öröm arra szövetkeztek, hogy belőlem Anyát szüljenek. Mai felfogás szerint korán, saját belső időm szerint pont jókor, orvosilag tökéletes korban, 22 évesen lettem anya.

Hogy milyen az én anyaságom? Örökölt és továbbfejlesztett. Készen kapott minta és magamra alakított egyéni változat. Nagy és növekvő, sokgyermekes, messzire érő. Saját anyaságomat nem tudom elválasztani az elődeimétől. Egy láncolat végén vagyok, s mögöttem áll minden női ősöm. Sorsuk átadódik, s minden generációval tovább módosul. Első szülésemet úgy éltem meg, mint egy beavatást a női lét misztériumába. Hogy most már én is tudom azt, amit annyi elődöm. Anyámnak utána megköszöntem, hogy megszült. Ő nagyon jó anya volt, valójában ez volt az a szerep, amit a leginkább élt. Úgy sejtem, alkatilag volt a zsigereibe kódolva az anyaság, melyet egy családi tragédia tett mindenek felettivé. Első bátyám orvosi mulasztás miatt 2 hónaposan meghalt. Ha az orvosok hisznek anyámnak, a bátyám még ma is él.

Mert egy anya tudja, érzi, anyaságát nem könyvekből, hanem a testéből és a szívéből tanulta, tévedhetetlen belső hanggal rendelkezik. Az anya az hatóság, természetes és bölcs, és nincs az a hatalom, amelyik felülbírálhatná egy anya megérzéseit.

Ez volt az a fájdalmas tapasztalat és szent törvény, melybe én beleszülettem, s melyre magam is jutottam az elmúlt 20 évben. Ehhez meg kellett élni sok mindent, hibázni és szenvedni, összetörni és fájni, kétségbe esni és segítséget kérni, tagadni és felvállalni, elesni és talpra állni. Megtanulni meghallani a bennem élő bölcs anyát, és hinni neki. És ma már tudom, hogy a törvény igaz.

Élet és halál a mi családunkban korán összekapcsolódott. A veszteség, a fájdalom, a gyász valahogy mindig ott lebegett a háttérben, bár erre csak felnőttként jöttem rá. Halottak napján kijártunk a temetőbe. A bátyám a gyerek részen volt eltemetve. Rossz volt fiatal életek fiatal halála közt sétálni. Nem értettem semmit gyerekként, csak hogy ilyenkor szomorkodni kell, és hogy van itt valami megfoghatatlan történet, melyet nem ismerek, nem én választottam, mégis, mint egy fantom, életem része. Csak felnőttként mesélték el a teljes igazságot. Sokáig nem is éreztem a testvéremnek. Igyekeztem távol tartani őt magamtól, úgy meséltem róla, hogy ’a szüleim első gyereke’. Soká tartott, mire bátyámként tudtam rá gondolni, elfogadni, hogy a családom része, akkor is, ha nem nőtt fel velünk, akkor is, ha sosem találkoztunk. Olyan árnyék ez, mely egy egész család életét képes befolyásolni. Egy közösségileg is nehezen bírható teher, amit gyárilag kaptunk, amiről nem beszélünk, mégis mindig ott van. Mint egy mozdíthatatlan, súlyos bútordarab, mely otthonunk elválaszthatatlan tartozéka.

A szeretet és a féltés volt az a két pillér, melyre gyerekkorom épült. A féltést, a félelmet sok évbe telt átalakítani. Csak néhány éve látom, anyám mennyi mindent jól csinált. Egyszer szemrehányást tettem neki a hiányosságai miatt. Annyit felelt, hogy ’kislányom, örülj neki, hogy ennyit tudtam adni. Én még ennyit sem kaptam anyámtól’. Igaza volt. A háború borzalmaiba született bele, a szegények orvosának hetedik gyermekeként. Három hónapos korában majdnem meghalt. Még a saját anyja is lemondott róla, és koporsót csináltatott. Egy egész falu imádkozott érte. Végül megmaradt. Aztán 20 évesen ugyanaz a betegség. Úgy ment férjhez, hogy tíz gyereket szeretne. Végül hat terhességből és négy szülésből lettünk hárman. Mindig így mondta.

Törékeny volt és finom lélek, de a terhek és feladatok hatására megerősödött és megkeményedett. Harcos anya volt. Hatalmas munkabírással, őrületes lendülettel és sok humorral megáldva. Tudott otthont teremteni, benne fészket rakni, meleget árasztani, puhán ölelni, és mindenét naponta odaadni. Magát félretéve szolgált másokat. Nem emlékszem, hogy valaha is mondott volna nemet bármilyen szolgálatra. Egyszer elmeséltem neki, hogy a statisztika szerint egy háziasszony átlagban életéből összesen 5 évet tölt a konyhán. Azt mondta, akkor ő tízet. Képes volt bármikor hajnalban felkelni, hogy főzzön, süssön a családnak. Kilenc évig volt otthon velünk. Aztán, mire visszament a szakmájába dolgozni, (vegyészmérnök volt), lemaradt. Azt mesélte, mikor elment szülni, még félig üres volt a periódusos rendszer, mire visszament, feltöltötték. Jó szakember volt. Mégsem találta többé a munka terén meg a helyét. Sok mindent csinált, még takarítást is bevállalt, ha kellett. Nem ismert lehetetlent. Napi 8 órát dolgozott, bevásárolt, cipekedett, betegeket ápolt, házat épített, gondoskodott. Nagyon szép volt. Sminkelni sosem láttam. Tőle tanultam a befogadást, a segítségnyújtást, a rendelkezésre állást. Mi mindig mindenkit befogadtunk, ágyat és ételt, figyelmet és támaszt adtunk. Még kenyai menekültek is laktak nálunk. Helyünk volt, és természetes volt, hogy megosztjuk azzal, akinek szüksége van rá. A másik, amit tőle tanultam, hogy nincs méricskélés. Hogy mindig mindenkinek szüksége szerint adunk, nem kilóra egyenlően kimérve. Így nőttünk fel, és ezt visszük tovább. Hálás vagyok érte. Mert az ő anyasága nélkül az enyém a levegőben lógna, tőle kaptam az alapokat, melyre már lehetett saját anyaságot, nagy családot, otthont építeni.

Amikor 29 évesen a negyedik gyermekemet vártam, és a legtöbb barátom őrültnek vagy vakmerőnek nézett, anyám első mondata az volt: ’megyünk és segítünk’. Mindig számíthattam rá. Ez volt az a támasz, ami nélkül nem lettem volna képes túlélni a nehéz éveket.

Mert sok nehéz év volt. Kemény helytállások, küzdelmek a fizikai fáradsággal, a lelki kimerüléssel, az egyhangúsággal és kilátástalansággal. Szerettem anya lenni, büszke voltam a csodálatos gyermekeimre, és arra, hogy működik a nagy családunk, de ehhez nagyon félre kellett tennem egy részemet. Mert sokat vállaltam, és bírni kellett. Állapotbeli kötelesség – mondták a nagynénik. Családi örökség. Sokáig akartam megfelelni a jó anya elvárásának. De ahogy egyre többet vállaltam, egyre lehetetlenebb vállalkozásnak tűnt jól csinálni. Láttam egy kandi kamerás filmet lánykoromban. Egyik jelenetben egy férfit azzal bíznak meg, hogy álljon ott egy futószalag mellett, és az érkező tortákra tegyen díszítést. Aztán elkezdték felgyorsítani a futószalagot. Egy ideig szegény próbált lépést tartani, de volt egy pont, amikor rájött, hogy képtelen olyan gyorsan dolgozni. És akkor feladta, és hagyta leesni a tortákat. Az én anyaságomban is volt egy pont, amikor leestek a torták. Amikor abbahagytam a küzdelmet, hogy jó legyek. Azóta könnyebb. Azóta már merek néha kiállni a sorból, hibázni és mulasztani, nemet mondani, kérni, nem tudni, és lenni tökéletlenségemben tökéletes anya.

Azóta ismerem az elég jó anyát, aki csak akkor tud anya lenni, ha maga is rendben van, aki vállalja az érzéseit, a kétségeit és hibáit, aki már nem érzi rosszul magát, ha nem csak anya, hanem közben él magáért is. Aki sok áldozatot vállal, de már nem áldozza fel magát, mert látott belehalni egy anyát az életbe. A halálos ágyán megkérdeztem tőle, mire a legbüszkébb. Azt mondta, ránk, hármunkra. Ma már tudom, mennyi kincset kaptam tőle, s hogy milyen áldás, hogy ő az anyám. Halála után három héttel újraéltem a saját születésemet. Döbbenetes élmény volt. Nehezen születtem, még maradtam volna a biztonságban, s csak azért jöttem, mert hallottam, hogy anyám hangja hívott.

Tudom, hogy szerelemben fogantam, és örömöt kaptam útravalóul. Tudom, hogy megszületni fáj, és hogy az életnek része a fájdalom. Tudom, hogyan kell gyermeket befogadni, megszülni, és tudom már azt is, hogyan kell elengedni. Mert a szeretet elenged. A köldökzsinór elvágása óta engedem el őket, és mire felnőnek, nem lesz rám szükségük, ha jól végeztem a munkám. Nem az enyémek, nem birtokolhatom őket. Hátország vagyok, táplálok és szeretek, néhány évig fogom a kezüket, és terelgetem őket. Ha erős gyökereket adtam, bizalmuk lesz az életben, és mernek lépni, kipróbálni, felfedezni, tapasztalni. Bátran haladni a saját útjukon, magukkal vinni a családi kincseket, a hamuban sült pogácsát, és meghaladva a mintákat, újakat alkotni.

Ma már tudom, hogy miért lettem fiatalon sok gyermekes anya. Mert az én egyéni utam arra vezetett, az anyaságon keresztül tanultam és értettem meg az életet. Ismerem a hús-vér anyaságot. Megéltem sok örömöt és sok fájdalmat. Kaptam erős alapokat, és építettem rá meleg otthont. Ma már nem cserélnék senkivel. Megtanultam elfogadni a saját választásaimat, és járni a szív útját. Érzem női őseim erejét, tudom, hogy egy hosszú láncolat része vagyok, melyhez magamat adom hozzá. Egy sor végén állok, és a stafétát majd tovább kell adnom a lányaimnak. Tudom, hogy az életet bekeretezi a születés és a halál, s már tudom, hogy a kettő közé hogyan lehet szeretetből hidat építeni.
    Szappanyos Orsolya, kapcsolattolmács.
Az oldal valamint a Facebook oldal minden írása saját szellemi alkotás, amelyet szerzői jogok védenek. Megosztható változtatás nélkül, a szerző és forrás pontos megjelölésével. Köszönöm.
 
Kapcsolódó írások:

- Csak egy út maradt - felfelé
- Stabat Mater
- Kézzel írott asszonyi sorsok
- Szeretsz-e engem?
- Vigyázz, jövök!
 
< < <  Stabat Mater
 
 
 
KÖZÖSSÉGI PROGRAM
Tizenkét Szoba

KERESÉS

 
KÖVESS A FACEBOOKON!

 
KAPCSOLAT

Szappanyos Orsolya kapcsolattolmács
Cím: 1088 Bp. Bródy Sándor utca 27.
E-mail: ragyoglak@gmail.com
Telefonszám: kérd e-mailben!
Skype: Ragyoglak
Copyright © 2014-2018. Minden jog fenntartva! Ragyoglak.hu | Szerzői jogok | Adatvédelmi Irányelvek

Kezdőlap - hirfolyam Kezdőlap - hírfolyam Likeold az oldalunkat!