Megöltem a szőke nőt
Lejegyezve: 2015.01.12

Mint üldözői elől bujkáló bűnöző, rettegtem, hogy kiderül a titkom. Hogy nem egy vagyok, hanem kettő. Egy szőke nő és egy barna nő. Olyanok, akár az ikrek, teljesen egyformák. Csak a hajszínük más. Döbbenetes. Kettő van belőlem. Lehetetlen. Törvényellenes. Elfogadhatatlan. Megengedhetetlen. Vétek. Tudtam, hogy tennem kell valamit, mielőtt más is felfedezi. Elég teher, hogy én tudom. Őrületesen nyomaszt. Cipelem. Félem. Kattog az agyam. Kell, hogy legyen megoldás. Hogy újra olyan legyek, mint más. Normális. Legális. Egy. Véget kell vetnem a kettősségemnek. Ez az! Meg kell ölnöm az egyiket. Nincs más választásom. Meg fogom ölni. De melyiket? Melyik vagyok én? A barna vagy a szőke? Ki öljön meg kit? Ki vagyok én? Kit válasszak?

Döntöttem. Reggelre a barna nő megölte a szőke nőt.

Ekkor ébredtem fel. Egy borzalmas álomból. Kínnal, félelemmel, tépelődéssel, gyilkolással. És jöttek a nappalok. A tovább történések. Az éberségek. A figyelések. Hogy mi is ez az egész, ami bennem zajlik. Harc volt magammal magamért. Éveken át. A barna nő, a régi, a rendes, a jóváhagyott, a megfelelni vágyó, az elfogadott, és a szőke, az új, a letagadott, a vágyott, a teret követelő között dúló élethalálharc.

Végül nem öltem meg a szőke nőt. Magamhoz öleltem. Rájöttem, hogy ha megölöm, én is belehalok. Már élt, már ő is én voltam. Már érzett, formált, cselekedett. Belém ivódott. Megkérdőjelezett és elborított. Felrázott és átalakított. Lehengerelt és kiszabadított. A nyugalmas, komfortos, de cseppet sem teljes életemből.

Mindez sok éve történt. Akkoriban mintha egy regényt olvastam volna, valaki más életét. De a hősnő én voltam. Hihetetlen volt. Kifordult a világ. Én fordultam ki. Az arcom éjszakánként lángolt, és két hang állandó belső küzdelmet folytatott bennem. A tét én magam voltam. Végigéltem minden mozzanatát, bejártam minden kanyarulatát. Megismertem minden oldalát, elfogadtam minden mélységét, vállaltam minden áldozatát.

A szőke nő, akit meg akartam ölni, végül megmentette az életemet. Megtanított rá, hogy ami bennem van, nem nyomható el, nem tagadható le. Hogy mindazt, ami vagyok, előbb-utóbb fel kell vállalnom. Magam és a világ előtt. Hogy a felvállalás a normális. A megtagadás az őrültség. A szőke nőt megismertem, megszerettem, megértettem, megszelídítettem. Már nem harcolok ellene. Magamba fogadtam, helyet adtam neki. Varázslatos, amit adni tud. Néha még ma is okoz meglepetést. És én engedem, hogy játsszon, hogy éljen. Hogy ő is én legyek. Megszűnt a kettősség. Kitaláltam az útvesztőből.

Végül nem választottam sem a szőkét, sem a barnát. Harmadik út mellett döntöttem. Elindultam, hogy kihozzam magamból minden színemet és árnyalatomat. Sokszínű lettem. Hol szőke, hogy barna, hol tűzpiros, hol napsárga, hol rózsaszín, hol vérnarancs, hol bíborvörös, hol fűzöld, hol tengerkék, hol éjfekete, hol hófehér. Megtanultam, hogy lehetek sokféle, és alkothatok ebből a sokszínűségből egy egységet. Megértettem, hogy valójában én a festő vagyok, a művész, aki teret ad hol az egyik, hol a másik színnek, kikeveri az árnyalatokat, megálmodja a formákat, kitölti a helyeket, és megalkotja az összképet. Egy vagyok. Ezer színben megnyilvánuló Egyetlen.